Isten igazságossága: →Isten tulajdonságai közé tartozó tevékeny sajátság. - Az ÓSz-ben az ~ kifejezés (szedek, szedeka) inkább az Isten és ember, ill. Jahve és a választott nép közötti kapcsolat teljességét fejezi ki. A fő gondolat a →szövetség, s az igazságosság nem más, mint Istennek és az embernek a szöv-re irányuló magatartása, Isten hatékony közbelépése a nép érdekében. De nyoma van ~ büntető jellegének is (Iz 5,16; 10,22). Sokszor dicsőítik Isten igazságos tetteit (Bír 5,21; 1Sám 12,7; Iz 45,24). ~nak üdvözítő jellege van (Iz 56,1; Oz 2,21; Zsolt 143,1). A későbbi zsidóság már jogi értelemben is beszélt róla, amennyiben ~ a jót jutalmazza és a rosszat bünteti. - Az ÚSz-ben Pál ap-nál kapott a dikaioszüné szó teol. értelmet (Róm 1,17; 3,5.25; 10,3; 2Kor 5,21). Ő az ósz-i analógiák alapján arra használja föl ezt a fogalmat, hogy megjelölje Isten lényegében azt a „helyet”, ahonnan a Jézus Krisztusban megvalósult szabadulás elindult. Isten annyiban adja tudtunkra kilétét, amennyiben cselekszik. Ezért ~ nem marad meg benső lényegében, hanem kisugárzik és Jézus Krisztus által megadja az üdvösséget mindazoknak, akik hisznek benne (Róm 3,21-25). A 2Kor 5,21: az ap. már azt mondja, hogy a megváltás által mi magunk is ~ lettünk. Ezzel már az isteni tevékenység hatását jelöli meg bennünk. ~ tehát kiárad és eléri célját. A legtöbb helyen az ap. egyszerűen Isten üdvözítő tevékenységét jelöli az ~ fogalommal, amelyben benne van a →kegyelem, a →jóság, az →irgalom és a →szeretet. Ebben az értelemben megvan a hasonlóság az ósz-i kifejezéssel. Azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Jézus üdvszerző kereszthalála elsősorban Isten szentségére mutat, ezért ~t is ebből kiindulva kell értelmezni. A Róm 3,25 szerint Isten Jézus Krisztust adta oda véres áldozatul, hogy kimutassa igazságosságát. Az ő szentségét tehát ki kellett engesztelni, de irgalmas szeretetében ezt az engesztelést a Fiúra bízta, hogy őbenne nekünk ajándékozza az üdvösséget. - A szentírási szövegek azonban úgy is beszélnek ~ról, mint erkölcsi sajátságról, amellyel Isten megadja a teremtménynek, ami kijár neki lényege és léte szerint. Amennyiben pedig a teremtmény egészen teremtőjétől függ, azért erkölcsiségének is a normája →Isten akarata. Mivel Isten az esendő teremtményt termfölötti célra, →üdvösségre hívta meg, azért ezen a téren is megadja neki a szükséges segítséget (→gondviselés, →előre rendelés, →kegyelem), de nem kényszeríti teremtményére akaratát, hanem tiszteletben tartja szabadságát. A gyarló emberhez viszonyítva tehát ~ lehet irgalmasság is, s ez a két sajátság őbenne nem két különböző valóság, hanem mindkettőben az ő oszthatatlan lényege fejeződik ki. Ezért az üdvösség tört-ét sem szabad úgy szemlélni, hogy az ÓSz-ben igazságosságát mutatta ki, az ÚSz-ben pedig irgalmát (Markion), v. azt gondolni, hogy életünk folyamán irgalmasságát gyakorolja, az ítéleten pedig igazságosságát. - Mégis, amikor ~ról beszélünk, gondolnunk kell Isten és az ember különbözőségére. ~ az ember számára nem mindig érthető. Isten mindig abszolút független marad teremtményével szemben, a teremtmény viszont teljesen tőle függ és semmit nem követelhet tőle. Isten legföljebb magának tartozik azzal, hogy amit szabadon elhatározott, azt megvalósítsa. A földi élet nem foglalja magába az élet célját és teljes értelmét. Az ember az örök életre kapott meghívást, s ott kapja meg teljes jutalmát v. büntetését. Azért ~ból nem következik, hogy itt a földön egyforma sorsot adjon az embereknek, v. hogy itt jutalmazzon és büntessen. A földi élet a szabad kibontakozás színtere, s az ember fölhasználhatja képességeit jó v. rossz irányban, tehát ~val nem ellenkezik az, hogy megengedi a rosszat, v. nem akadályozza meg annak megnyilvánulását. Ezért amikor Istenre alkalmazzuk az osztó, törv-hozó v. végrehajtó →igazságosságot, analóg értelemben kell venni, nem pedig úgy, mint az emberek egymás közötti kapcsolatában tesszük. G.F.

LThK IV:715.